Az órának, amelyen ezt olvassa, minden elemét valaki feltalálta valahol, olyan okból, amelynek többnyire semmi köze nem volt ahhoz, amivé végül lett.
Kairó adta nekünk a napot. Az egyiptomi csillagászok az eget 36 csillagcsoportra – dekánra – osztották, és éjszakai óraként használták őket: egy teljes éjszaka alatt tizenkettő volt látható, így az éjszaka tizenkét órát kapott, a nappal pedig vele egyezően tizenkettőt. Innen ered a 24 órás nap, és ezen azóta sem változtattak. Ugyanez a rendszer 365 napos polgári évet hozott létre, amelyhez Egyiptom később sem adott szökőnapot, így a naptár visszafelé vándorolt az évszakok között, és nagyjából 1460 évbe telt, mire újra összeért a Szíriusz felkeltével.
Athén őrzi a gépezetet. Az antikythérai szerkezetet 1901-ben emelték ki egy hajóroncsból, és 1902-ben ismerték fel fogaskerekes szerkezetként; Kr. e. 150–100 körül építették. Előre jelezte a fogyatkozásokat, követte a Hold szabálytalan mozgását, mutatta a bolygókat, és nyomon követte az olimpiai ciklust. Hasonló bonyolultságú alkotás 1400 évig nem jelent meg.
Róma adta nekünk a naptárt. 1582-ben XIII. Gergely tíz napot kihagyott, és ami még fontosabb, rögzítette a szökőév szabályát: néggyel osztható évek, kivéve a százzal osztható éveket, hacsak nem négyszázzal is oszthatók. Ez a szabály csendben fut a Föld minden eszközében.
Chicago adta nekünk az időzónát. 1883. november 18. előtt Észak-Amerika nagyjából háromszáz helyi napidő szerint élt. A vasutak egyszerűen öt zónát kényszerítettek egy kontinensre (az Egyesült Államokban négyet), anélkül hogy bármelyik kormányt megkérdezték volna. Chicago óráit kilenc perc harminckét másodperccel visszaállították, és a városban aznap kétszer volt dél.
London adta nekünk a nullát. 1884-ben huszonöt ország küldöttei megszavazták, hogy a nulla hosszúsági fok a greenwichi Airy-féle meridiánkörön (Airy Transit Circle) haladjon át. A Föld minden időzónáját erről a vonalról mérik – amely, ahogy később a GPS kiderítette, nagyjából 102 méterre van attól a helytől, ahol a modern referenciameridián valójában húzódik.
Párizs adta nekünk a métert: egy forradalom és egy háború közepette lemérte a délkör ívét Dunkerque és Barcelona között. A „Greenwich” szót aztán teljesen kihagyta az időről szóló törvényéből: 1911-től a törvényes idő a „9 perc 21 másodperccel késleltetett párizsi középidő” volt, amíg 1978-ban az UTC fel nem váltotta ezt a megfogalmazást.
Wellington adta nekünk a nyári időszámítást, egy 1895-ben a Wellingtoni Filozófiai Társaságban felolvasott tanulmány formájában, amelyet egy rovartanász írt, aki több esti fényt szeretett volna a lepkefogáshoz. Kinevették.
Berlin adta nekünk a nyári időszámítást abban a formában, ahogyan az valóban megvalósult: egy 1916. április 6-án kiadott rendelettel, amely április 30-án lépett hatályba, hogy a háború idején szenet takarítsanak meg. Két hónapon belül Európa nagy része átvette, köztük Nagy-Britannia, Franciaország és Portugália is, amelyek mind háborúban álltak Németországgal.
Koppenhága adta nekünk a valaha egyetlen ember által tervezett legambiciózusabb órát – Jens Olsen Verdensur-ját: tizenkét óraművel, 15 448 alkatrésszel, hetente kézzel felhúzva, és egy olyan fogaskerékkel, amely 25 753 évente tesz meg egy fordulatot.
Zürich adta nekünk a legfegyelmezettebbet: egy pályaudvari órát, amelynek másodpercmutatója minden 60 másodpercből 58,5 másodpercig szándékosan téved – korán odaér, és vár –, hogy pontosan az egyetlen számító pillanatban legyen pontos.